Viharfelhők

Miután átkerültem az új részlegbe, hamarosan mélyrepülésbe kezdtem.
Nem értettem hova lett a magabiztosságom, miért kérdőjeleztem meg a józan eszemet vagy akár a megérzéseimet.
Holott mélyen éreztem, hogy valaki ok nélkül bánt a hátam mögött.

Bár tele voltam kételyekkel az új munkakör tudásanyagát szépen, lassan elkezdtem elsajátítani.
A mai napig áldom a főnökeim türelmét!
Valahol biztonságot nyújtott ebben a kritikus helyzetben az, hogy a régi kollégák és a párom a közelben voltak.
Habár eléggé rosszul viseltem, amikor a műszakaink külön fordult, mégis igyekeztem kizárni a problémákat és valahol jól érezni magamat a munkámban.
Élvezni, hogy amikor egyedül vagyok a műszakomban, magam felelek mindenért.
Ez persze egyre nehezebben ment és napi szinten kűzdöttem magammal.
Elég jó vagyok, megfelel-e a munkám? Vajon mibe köt bele a hidegrázós kolléga?
Mélyen éreztem, amit a páromnak is elmondtam, hogy valami nem stimmel azzal a bizonyos kollégával és azt sem hiszem el, hogy a főnökeim ezt nem vették észre.
Vagy, hogy éppen a másik kolléga már nem tett panaszt.
Úgy éreztem teljesen egyedül vagyok ezzel a problémával és egyszerűen sehonnan se kapok válaszokat vagy megerősítést arra, hogy jól gondolom, jól érzem.
Azt hiszem a legőrjítőbb dolgok egyike a kétely vagy egész pontosan a kétségek közötti őrlődés.
Márpedig jó helyen kapirgáltam a felszínt, ami a szándékos kikezdést, károkozást vagy az aláásást jelentette.
Sok módon megmutatkozott ez és megdöbbentett, hogy amit a kolléga tesz, azzal bizony maga alatt is vágja a fát.
Sokszor hamarabb elhúzott mint ahogyan én beértem, közben pedig akkora káoszt hagyott maga után, hogy legalább egy órámba telt mire minden a helyére került.
Persze erről semmi információt nem hagyott!
A legelején, még hagyott is üzenetet, akkor még boldogultam is valahogy, de később ezek egyre inkább elmaradtak.
Kezdett úgy tűnni, hogy minden baklövését vagy elcseszett dolgát másra, de leginkább rám akarja kenni.
Ezen elme és lélekőrlődések közepette persze fel sem tűnt, hogy valaki rendszeresen megjelenik a közelemben és egyértelműen figyel.
Hogyan is figyelhettem volna fel, amikor már azt is megkérdőjeleztem, hogy jó ötlet volt-e erre a részlegre jönni.
Pedig ez az ember rendszeresen arra járt amerre voltam, kereste a tekintetetmet, majd tovább állt.

Ő már a régi részlegen is ott volt.
Egy igen magas beosztású ember, aki egyéb ügyes-bajos dolgok végett, rendszeresen megjelent a munkaterületünkön.
Mondanom se kell, hogy amint megláttam átjárt valami jéghideg, de egyszerre forró hullám... ami egyenesen a taszítás érzését váltotta ki belőlem.
Első gondolataim között volt, hogy ettől az embertől jobb ha távol tartom magam, mert elég egy rossz szó, leszedi a kezemet, majd megver vele.
A csajok közül jónéhányan odavoltak érte, pedig igazából az arcát se látták.
Akadtak is páran, akik ismerkedni szeretek volna vele, de nem találtak célt.
A maszk meg... hát igen, pont a maszkos időszakban kezdtünk ennél a cégnél, így az embereket, gyakorlatilag csak a szemükről vagy a hangjukról ismertük fel.
Valahol adott az embereknek egy fajta misztikusságot ez az állandóan kiszőrösödő, orrbirizgáló, szájtakaró.
Nekem azért tetszett is ez-az időszak.
Van az a mondás, hogy a szem a lélek tükre és én szerettem nézni ezeket a lélektükröket.
Nem volt sem mimika, sem pókerarc csak a tekintet... ami sokszor elárult egy teljes, gyakran keserű életutat még, ha az illető mást is mondott.
És itt volt ez az ember... volt valami furcsa már-már megmagyarázhatatlan a szemében.
Mégpedig, hogy a tekintete nem egy tükör, pontosabban nem az a lélektükör, amit mások szemében láttam. Ez egyszerre riasztott, de egyszerre piszkos mód is vonzani kezdett.
Egy idő után, látszólag eltűnt a területünkről, de valahogy mindig összeakadtam vele.
Mikor átkerültem az új részlegre, akkor is sokszor alakult úgy, hogy láttam akár akartam, akár nem.
Nem esett le még akkor sem, hogy mivel találtam szembe magamat, amikor egy kedves kolléga megjegyezte, amikor mérges vagyok, úgy nézek, mint ő.
Hát mondom akkor jó rondán nézhetek.
Ez alatt persze ment a mentális harc a hidegrázós kollégával és szépen lassan elfogyott az erőm.
Kezdtem depressziós állapotba kerülni.
Mindezek tetejében egy adott cukorból ipari mennyiséget kezdtem el elfogyasztani és a mai napig csodálkozok azon, hogy nem kezdtett el gyaraponi a súlyom.
Ennek se tulajdonítottam nagy jelentőséget gondolván, hogy a rossz lelkiállapotom miatt kívánom ennyire az édeset.
Persze azért az ott volt, hogy miért pont azt a fajta cukorkát akarom annyira.

A benti állapotokat persze nehezítette az, hogy a vér szerinti apám, kilépési pontot csinált a fizikai síkról, jókora mértékű tartozást hagyva rám és a nővéremre. Hogy anyuméknak is sok baj, de leginkább egészségügyi probléma jött és ami miatt nagyon sokszor kellett hazautaznom.
Mivel fogyott a lelkierőm és egyre tehetetlenebbnek, sőt már zavarodottnak éreztem magam, úgy döntöttem pszichológushoz megyek.