Ahogyan indult

Két éve költöztünk el otthonról.
Nem volt egyszerű döntés, de muszáj volt, mert abban a városban már nem lehetett egyről a kettőre jutni.
30 x évet hagytunk ott a családunkkal és az összes már megfakult, szertefoszlott emlékkel és álommal együtt.

Barátnőm, már jó ideje mondogatta, hogy lépjünk onnan, de valami mindig visszatartott minket.
Aztán amikor egyre több és több dolog lépett ki az életünkből, egyre több dolog halt el és ki mellőlünk, akkor már zsigerből éreztük, hogy indulni kell.
Párom, barátnőm javaslatára már akkor jelentkezett egy nagyobb város munkahelyére, ahová szinte azonnal fel is vették.
Ekkor már az esküvőnk szervezése is éppen zajlott.
Szinte csodálatosan és zökkenőmentesen tudtam leszervezni mindent, habár az esküvőnket, két lélek földi síkról való távozása és az anyakönyvvezetőnk balesete is tarkította.
Az esküvő a költözés...villám sebességgel zajlottak az események és hamarosan már abban a városban találtam magamat én is, ahol párom már dolgozott és aminek a környékén barátnőm is lakik.

Valahol megnyugodtam és ami a legszomorúbb az az volt, hogy teljesen hiányzott belőlem a honvágy érzése.
Persze a szüleink hiányoztak, de maga a város az ott eltöltött évek?
Egy percig se!
Gyorsan találtam munkát és ráadásul ott, ahol párom dolgozott.
Egy helyen egy műszakban ergo megütöttem a főnyereményt, hiszen klasszisokkal jobb fizetést tudhattunk a magunkénak, mint a korábbiakban és egy helyen melóztunk.
Sokan mondták nekem anno, hogy ők nem dolgoznának együtt a párjukkal, mert abból csak a baj van.
Nekünk erről más volt a véleményünk és a tapasztalatunk, hiszen korábban is dolgoztunk már együtt.
Tudtunk szimplán csak munkatárssaként dolgozni. 
A kollégák először furcsálták is ezt a hozzáállást. Kicsit óvatosak is voltak velünk, hiszen a korábbi tapasztalataik azt mondatták velük a párokkal csak a gond van.
Nem gondolkodtam ezen, hiszen tudtam, hogy mi milyenek vagyunk párommal, ellenben hamar rájöttünk, hogy nem minden "páros" képes kollégaként viselkedni.
Mivel bent nem párként működtünk, akadtak hódolóink, ami sokszor mosolyra fakasztott minket.
Jól estek a bókok az apró flörtök, de soha nem mentünk tovább, hiszen a bókoló félnek sem akartunk bajt vagy szomorúságot okozni.
Hamar tisztázódott, hogy ama bizonyos kolléga a férjem, ama bizonyos kolléganő a feleségem!

Talán emiatt is, de soha nem állítottam fel kemény határokat és utólag belegondolva, óriási hibákat követtem el ezzel.
Akkor abban az időben bár foglalkoztatott a spirituális téma a kártyavetés, de mélyen nem ástam bele magam.
Jaj pedig mennyire kellett volna, hiszen a megérzéseim ordították, hogy legyek észnél.

Az ottlétem első hónapjai meglehetősen rosszul indultak, hiszen egy félreértésből elképesztő módon kikezdett egy kolléga.
Olyan mértékben, hogy úgy éreztem akkor, rezeg alattam a léc.
Sokáig nem értettem, hogy miért történik ez, mert senkit se akartam bántani, kárt okozni meg pláne nem. Csak a dolgomat szerettem volna a lehető legjobban elvégezni.
Rettenetesen bántott az egész, mert soha nem lett kimondva, mi volt velem a baja.
Bár tombolt bennem a düh és a szomorúság a tehetetlenség és az igazságtalanság érzésével, ám mégis szépen lassan átalakult elengedéssé az egész.
Annak ellenére, hogy akkor már sok régebbi kolléga is ellenem fordult. Nyílván meg fogják védeni a régi kollégát, mert én csak egy új takony vagyok.
Kicsit sunyin is ment ez a kikezdés, hiszen a férjem előtt zajlott úgy, hogy nem sokat vett észre ebből. Már csak akkor, amikor már vulkánrobbanásig fejlődött a dolog.
Végül elengedtem az egészet, mert, ha a fejemen pörögtem sem lett volna jobb, hiszen tenni nem tudtam ellene. Hagytam, hogy a fentiek vezessenek.
Vezettek is, mert nagyon hamar egy kicsivel magasabb pozícióba kerültem, persze nagyobb felelőséggel, ugyanannyi pénzért.
Élveztem a dolgot, mert másabb fizikai munkával is járt és hatalmas fejlődéssel annak ellenére, hogy az anyagi része annak a pozíciónak felelt meg, amiben eredetileg voltam.
A kérdéses kolléga idő közben ki lett emelve egy magasabb pozícióba, amit próbált titokban tartani, de ami ki kell, hogy derüljön, az ki is fog.
Nem mondom rosszul esett, mert kicsit azt éreztem, hogy kezd nagyon leterhelni a munka, dolgozom mint az igásló, de nem nagyon ismerik el.
Kicsit akkor be is rágtam és csak magamban elmotyogtam. Leszek én még magasabb pozícióban! Nem leszek itt örökké!
Aztán ezt is elengedtem, mondván lesz ahogyan lennie kell.
Csodálatos módon a kérdéses kollégával rendeződni kezdett a dolog. Kicsit éreztem, hogy valamit nagyon bán, de mivel nem tudtam mi volt a kikezdés oka, nem tudtam mit bán.
Nem is nagyon érdekelt a dolog csak az, hogy szépen lassan feloldódik ez a feszültség.
A párom csak a változásokat észlelte, de az okokat ő sem tudta meg soha. Nem tudott a helyzetben segíteni, de talán jobb is, hogy nem folyt ebbe bele.
Valami akkor a feszültség feloldódásával nagyon megváltozott, mert a kollégával és az akkori csapattal olyan bensőséges, családias légkör alakult ki, amit kívánni, se kívánhatna az ember lánya.
Szó szerint csodálatos volt az, amit ott és akkor megéltem, minden negatív és pozitív oldalával együtt.
Azt hiszem ilyen, amikor az ember ténylegesen manifesztálni tud!
És az a karácsonyi kis teaparty... amikor egymástól függetlenül jutott mindenkinek eszébe, hogy hozni kéne egy kis rágcsát és megvendégelni a kollégákat! Amikor annyira egy rugóra jár mindenkinek az agya!

Fantasztikus volt, de csak volt... mert utána megint villámsebességre kapcsolt az élet és egyre többször látni nem kezdtem azt az embert, aki a későbbiekben fenekestül felfordított mindent.