Darázsfészek

Két év kegyetlen tapasztalatával egy elkerülhetetlen találkozással és egy iszonyatos lelki mélypont, amolyan lélek sötét éjszakája után rádöbbentem, hogy beakadt az életem.
Állóvízben... egy ragacsos mocsárban rekedtem amiből se előre, se hátra és amiben legalább nem sülyedtem még lejjebb.
A manifesztációt el is felejthettem, mert bármi pozitívat szerettem volna teremteni, behozni az életembe az soha és semmilyen formában nem valósult meg, ellenben a rossz sem.
Mondhatni vigyáztak rám odafentről, amíg én a saját démonaimmal nem kezdtem eszeveszett harcba.

A kollégáktól és a páromtól, képletesen búcsút kellett vennem, mert bár egy helyen dolgoztunk, de egy helységen belül. Távolabb egymástól, bár azért láthattuk egymást.
Tudtuk heccelni egymást és ilyenkor hangos nevetés és átkiabálások hallatszottak, majd újabb nevetés.

A részleg, ahová felvettek, teljesen más tudást igényelt, mint amiben addig dolgoztam.
Úgy gondoltam ez nem fog gondot okozni, hiszen eddigi életem során minden munkakörben meg tudtam állni a helyemet.
Tetszett és szerettem a kihívást, ami egy új tudás megszerzését jelentette.
Ilyen reményekkel magabiztosan, bár kicsit félve mentem az új részlegbe.
Kevesen dolgoztunk ott, látszólag egy jó kis csapat kezdett kialakulni. Látszólag.
Sajnos hamar rá kellett jönnöm, hogy nem minden arany, ami fénylik, mert már rögtön az első napon bekapcsolt egy ismerős hang.
Egy hang ami annyi, de annyi esetben jelzett már nekem, ha baj volt.
Volt amikor hallgattam rá, volt amikor nem. Az utóbbi eseteknél bizony többször is megégettem magam, mert a másik helyen való kezdéskor is bekapcsolt ez a hang, de nem hallgattam rá.
Most is így történt volna a bemutatkozáskor, de olyan elemi erejű hideglelés szaladt át rajtam, olyan hangosan üvöltött a hang a fejemben "Tartsd magad távol tőle!", hogy már nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

Belém égett az érzés, figyeltem az eseményeket, amik szépen lassan kezdtek egyre kuszábbá válni.
Az addigi határozottságom a bátorságom a munkamorálom, hirtelen megroggyant.
Félve kezdtem nyúlni minden munkaeszközömhöz, bekapcsolt nálam egy erős megfelelési kényszer és egy pánik szerű érzés, hogy ne adjak okot arra, hogy bárki is kikezdjen.

A kolléga, akinél bekapcsolt a jellegzetes és ismerős hang, elkezdett ráerősíteni erre.
Egy alkalommal műszakváltáskor, segítséget kért.
Segítettem, majd egy ártatlan mondatom után, amit nem is neki céloztam - Minden rendben lesz! - olyan mértékben nekem esett, hogy tátva maradt a szám.
Mondván, hogy fejezzem be meg ne zaklassam, mert nem tud figyelni és folytathatnám a sort.
És itt nem is az elhangzott mondatok fájtak, hanem az az iszonyatos utálat és düh, ami áradt belőlük.
Már kicsi gyerekkoromban megtanultam olvasni az emberek szeméből, érteni a hangsúlyokat, bármibe is legyen csomagolva az a mondanivaló.
Így itt is kihallottam a valódi tartalmat, amire ráeszmélve, teljesen megsemmisültem. Mert nem értettem azt a nagy fokú gyűlöletet, ami belőle áradt felém.
Hiszen én nem bántottam őt... akkor miért?
Természetesen a kolléga utána úgy tett, mintha mi sem történt volna és teljesen természetes, hogy engem ok nélkül melegebb éghajlatra küldhet.
Ami a legrosszabb volt, hogy azonnal zárt, így le se tudtam állítani és már értelmetlennek is láttam az összezördülés végére.
Meglehetősen rossz szájízzel, szomorú érzésekkel maradtam ott magányos délutáni műszakomban.
Sokáig rágódtam a dolgon és nem értettem az egészet.
Beletelt pár napba, mire el tudtam engedni a dolgot főleg, hogy ez a kellemetlen hideglelős érzés mindig jelen volt bennem, ha ő a közelemben volt.

A következő napokban, hónapokban már nem tapasztaltam ilyet, ellenben azt igen, hogy kezdek egyre félősebbé, tehetetlenné válni és azt érezni, hogy teljesen hülye vagyok.
Ezzel egyetemben érezhető volt, hogy valami nagyon nincsen rendben és feltűnően a másik kollégára és énrám nehezült a munka nagyobb része.
A kolléga egyre furább dolgokat csinált és egy ponton már kezdtem azt érezni, hogy össze akarja ugrasztani velem a főnökeimet és a másik kollégámat is.
Bár megismétlődött ettől a hidegrázós kollégától a nekem ugrás, de akkor már bocsánatot kért.
Pont mielőtt kinyithattam volna a számat, mert akkor már ért bennem, hogy rendbe teszem a fejét.
Pár hónap alatt azért már összegyűlt pár dolog, ami miatt betelt a pohár.
A főnökeink próbáltak bíztatni, hogy amíg ők nem szólnak nincs baj és, hogy ez már nem az a munka amiben voltam. 
Nyugodjak meg minden rendben van, nekik felelek nem másnak.
Bármi van, mondjam el nyugodtan.
Nem mertem szólni arról amiket láttam, hallottam, tapasztaltam, mert a régi városomban sokszor estem abba bele, hogy az igazam ellenére is én húztam a rövidebbet.

Aztán egy alkalommal már olyan erős volt ez a negatív érzés a sokszor szándékosnak érződő kicseszések és az alávágások, hogy lelkileg mélyzuhanásba kezdtem.
Bár voltak megérzéseim, de sehonnan se kaptam választ és egyre inkább az volt az érzésem, hogy ezzel a melóval a helyzettel, darázsfészekbe nyúltam.
Kőkeményen megkérdőjeleztem a józan eszemet, hogy ugyan igazak lehettek-e ezek az intuíciók. Vagy egy komplett idióta vagyok és túlgondoltam mindent, hogy érek itt-e egyáltalán valamit?